Annak ellenére, hogy állandóan a béke értékéről beszélünk, nagyon kevés békét találunk ebben a világban. Mind a nyilvános, mind a személyes életünk tükrözi a béke tragikus hiányát – az erőszak, az egészségtelen függőségek és a családokat, közösségeket és országokat megosztó, romboló feszültségek örvénylő körforgása. Sokkal jobban szeretjük a béke eszméjét, mint hogy békét teremtsünk valódi életünkben.
A béke iránti szükségletünk az emberi szív egyik legmélyebb vágyaként kiált az égbe. Keressük a béke különféle formáit – a békét, hogy többé nem fojtogat a függőség és a szorongás; a békét, hogy megszabadulunk az erőszaktól és a megosztottságtól; a békét, hogy megszabadulunk a félelemtől és az igazságtalanságtól. Valójában Isten „salomjára” vágyunk, amelyet az ősi próféták is hirdettek (melyben egyszerre benne van az ember egészsége, jóléte, szorongattatástól való mentessége – Kat.lex.).
„Boldogok a békessségszerzők…” (Mt 5,9)
A nagyböjt jó alkalom arra, hogy Szent Ferenc imáját imádkozzuk: „Uram, tégy engem a Te békéd eszközévé. Ahol gyűlölet van, hadd vessem a szeretetet. Ahol sérelem, ott a megbocsátást.”
A béke úgy terjed tovább, ha ezt az imát tudatosan tettekre váltjuk, és akkor a békét szeretőkből békét teremtőkké válunk.
(Trevor Hudson)
Hogy békét teremstünk magunkban és magunk körül, a mostani, háborús helyzetben különösen is érezhető, de elég csak a hétköznapi életünkre is tekinteni: valóban béke van benne? Ha igen, kiből, miből ered ez a béke? Ha nincs, mi okozhatja? Az elkövetkező pár napban keresd, hogy hol és miként lehetsz a béke eszköze.
Az élet sója 