Előszó
“Sajnálatos módon azonban a politika beleszólt az akkor már évek óta nagy gonddal szervezett programunkba. Néhány hónappal korábban már egyre inkább éleződött a helyzet a Szovjetunió és az Egyesült Államok között. Itt is, ott is hírszerzőket lepleztek le és utasítottak ki. A konfrontációk egyre nagyobb nyilvánosságot kaptak. Konferenciánk szervezői attól tartottak, hogy ez a politikai helyzet bennünket is kényes helyzetbe hoz, ezért úgy döntöttek, hogy a felhajtásokat kerülve a helyszínt egy csöndes kisvárosba, Visegrádra helyezik át. Végül is egy helyi ifjúsági tábor épületében helyeztek el bennünket. A körülmények hagytak némi kívánnivalót, a koszt rémes és drága volt. Mi mégis elhatároztuk, hogy sikerre visszük, amiért összegyűltünk.
A konferencia első napja izgalmasan alakult: a világ minden tájáról érkezett kollégák megosztották egymással tudományos gondolataikat és elemzési szempontjaikat, új barátságok kezdtek kibontakozni és további kutatási együttműködések kezdtek körvonalazódni. A második napra mindez megváltozott, amikor is megérkeztek a szovjet kollégák, ami dermesztő hatással volt a keleti blokk kutatóira. Bizalmasan közölték velem, hogy az újonnan érkezők egyike bizonyosan a KGB embere. Féltek, hogy elmarasztaló jelentést ír majd róluk, ha bármi olyat találnak mondani, ami szovjetellenesnek
állítható be. Ezek után az érdemi tartalommal bíró beszélgetéseinkre a helyi parkban tett közös sétáink alkalmával, nem pedig a konferenciateremben került sor.
Christinával, kissé felháborodva a történteken, egy elegánsabb, Dunára néző szállodába költöztünk át. Velünk tartott Elliot Aronson kollégám és magyar-amerikai felesége, Vera is. Egy napra elmentünk Budapestre, ahol felfedeztük a város legnagyszerűbb cukrászdáját. Legalább féltucatnyit befaltam egy fantasztikus krémes süteményből, amelyhez foghatót még soha életemben nem ettem. Felszínre tört lappangó jelenhedonista énem, jóllehet szakmai pályafutásomat mindig is szélsőséges jövőorientáltságom uralta.
Magyarországi látogatásomat követően számos alkalommal vettem részt különböző konferenciákon Lengyelországban, Csehszlovákiában és az NDK-ban, s ezek során még inkább megerősödtek bennem a Visegrádon tapasztalt – a szovjet uralom alatt felnőtt nemzedékkel kapcsolatos – érzéseim. Valószínű, hogy ez az elnyomó rezsim két módon is befolyásolta az idősebb generáció időhöz való viszonyát. Alapvetően negatív módon közelítenek a múlthoz, és meglehetősen jelenfatalisták. Túlságosan sokáig éltek csendes kétségbeesésben, örömtelenül, elegendő élelem híján, besúgóktól félve, akik előnyszerzés és jutalom reményében névtelenül bárkit feladtak a „hatóságoknál”. Ez a korosztály valószínűleg nehezen hiszi el, hogy azok a szörnyű idők többé már nem térhetnek vissza. Rányomja a bélyegét erre a korszakra az is, hogy ezeknek az embereknek a munkája többnyire agyzsibbasztó, taposómalomszerű, lélekölő munka volt. Ilyen körülmények között
semmi nem sarkallta őket jobb teljesítményre, és előbb-utóbb beletörődtek, hogy csak a minimumelvárásokat teljesítsék. Nem foglalkoztak a jövővel, nem remélték ugyanis, hogy céltudatosabb hozzáállással, hatékonyabb munkával jobbra fordulhat sorsuk.
Ezzel szemben a jelenhez való viszonyuk egyre inkább fatalista lett: „Minek is próbálkozzam, ha életemet olyan erők irányítják, amelyekre semmi befolyásom?” Mindez jó példája annak, hogy ez a két lelki időzóna együtt mennyire alá tudja ásni az emberi kezdeményezést
és hagyja veszni az élet minden örömét.
Az 1970-es évek elejétől kutatom, hogyan alakulnak ki időperspektíváink, és ezek miképp befolyásolják életünkkel kapcsolatos döntéseinket, sorsunkat. Az időperspektívák, a pszichológiai vagy szubjektív idő megjelenései, arról árulkodnak, hogy személyes élményeinket és tapasztalatainkat milyen időövezetekbe soroljuk. A nyilvánvaló, fő idősávok: a múlt, a jelen és a jövő. Széles körű kutatásaink azonban az időzónák ennél érdekesebb, komplexebb összességét tárták fel. Ezt részletesebben kifejtjük ebben a könyvben is. Elsősorban azzal a kérdéssel foglalkozunk, miként válnak időperspektíváink mindennapos döntéseink meghatározó elemeivé. Dolgozzunk, vagy inkább szórakozzunk? Beüljünk-e az autóba, miután túl sokat ittunk? Rágyújtsunk-e, miközben pontosan tudjuk,
hogy ártalmas a dohányzás? Védekezzünk-e vagy inkább csak élvezzük, amikor eljön a nagy pillanat? Ebbe vagy inkább abba fektessük a pénzünket?
Magatartásunkat, ahogyan seregnyi napi döntésünket is, alapvetően az határozza meg, mennyire vagyunk elfogultak kialakult időperspektíva-profilunkkal szemben, és hordozunk a lelkünk mélyén anélkül, hogy tudnánk róla. Azért nehéz megmondani, hogyan befolyásolják időperspektíváink ítéleteinket, döntéseinket és tetteinket, mert ezek számos tényező hatására hosszú idő alatt alakultak ki bennünk. Időperspektíva-alakító tényező például a vallás, a társadalmi háttér, a nevelés és oktatás, a kultúra, a földrajzi viszonyok, a családmodellek stb. Ebből a könyvből kiderül, a protestánsok miért jövőorientáltabbak a katolikusoknál, a középosztálybeli, tanult emberek ugyancsak miért jövőorientáltabbak, mint
az alsóbb osztályok kevésbé képzett tagjai. Bemutatjuk, hogy az Egyenlítőhöz közelebb lakók jelenorientáltabbak, a poszttraumatikus stressz-szindróma nevű pszichés betegségben szenvedők múltnegatív(a múltat elutasító) világban élnek – azok viszont, akik őrizgetik a családi albumokat, dokumentumokat és örömüket lelik a nosztalgiázásban, múltpozitívak. Arra is magyarázatot adunk, hogy a mindenféle függőséget hogyan vezérli a jelenhedonizmus.
[…]
Végezetül: azt hiszem, zaklatott visegrádi tartózkodásomnak köszönhetem annak mélyebb megértését, hogy a negatív időperspektívák miképpen ölthetnek testet egy egész nemzedékben (bizonyos) kulturális/politikai hatások nyomán, amelyekkel a magyarok új, optimistább, jövőorientált nemzedéke remélhetőleg képes szembeszegülni. (Mellesleg ma is hálás szívvel emlékszem azokra a finom, krémes süteményekre.)” (p.9-13.)
Miért fontos az idő?
“Egy városi fickó egy vidéki úton ballagva elhalad egy farm mellett, és azt látja, hogy a farmer igencsak szokatlan módon eteti a disznóit. Egy almafa alatt állva a magasba emel egy jókora disznót, hogy az annyi almát ehessen, amennyit csak akar. A farmer almától almáig emelgeti a jószágot, míg csak jól nem lakatja, majd az egészet újrakezdi egy másik disznóval. A városi ember egy ideig figyeli a dolgot, végül nem állhatja meg, hogy meg ne kérdezze a gazdát: “Ne haragudjon, de a vak is látja, milyen nehéz magának egyenként megetetni ezeket disznókat az almafánál. Nem lenne egyszerűbb, ha csak megrázná a fát, és hagyná, hadd egyék a disznók, ami a földre hull?” A farmer értetlenül a városira néz, és visszakérdez: “De hát mit számít az idő egy disznónak?”
Vajon milyen disznókat hurcolunk, amelyektől szabadulnunk kellene?” (p.30-31.)
Az élet sója 