Amikor azt látni, hogy valakit bántanak, de ő ennek ellenére nem tesz semmit, nem üt vissza, nem rohan el, hanem ott marad; akkor felmerül bennünk óhatatlanul is a kérdés: miért hagyja megalázni magát? Miért nem védekezik? Világi szemmel tekintve azt mondhatnám: mert gyenge. Mert fél. Ha valaki emiatt cselekszik úgy, hogy hagyja magát megalázni, hagyja magát megütni, az valóban gyenge, és az valóban fél.
Ám van egy másik tartalma is ennek a “hagyom magam” magatartásnak, ami elcsépelten hangzik: a szeretet.
Sokszor felmerül bennem a kérdés: meddig “hagyjam magam”, meddig mehetek el? S íme a válasz:
“Ha pedig valaki egy mérföldnyi útra kényszerít, menj el vele kettőre.” (Mt5, 41)
Meddig mehetek el? Ha kell, a végsőkig. Nem azért, hogy mártírrá tegyem magam. A másikért. Azért, hogy a másik felismerje, van más lehetőség is. Naívságnak tűnhet, hiszen fájdalommal jár. Krisztus is elment a végsőkig halálával. Hagyta, hogy a keresztre tegyék. Én nem vagyok Isten, hisz ember vagyok. De megkaptam a lehetőséget, a képességet arra, hogy szeressek, és a szeretet hatalmasabb mindennél. Akkor is, ha nehéz, akkor is, ha fáj. Képes megváltoztatni: vagy a másikat, vagy engem, vagy mindkettőnket.
Az élet sója 