Egy kedvenc részem a Szentírásból: a Magnificat.
„Lelkem magasztalja az Urat, és szívem ujjong megváltó Istenemben, mert rátekintett szolgálója alázatosságára. Íme, mostantól fogva boldognak hirdet minden nemzedék, mert nagyot tett velem a Hatalmas, és Szent az ő neve. Irgalma nemzedékről nemzedékre az istenfélőkkel marad. Karja bizonyságot tett hatalmáról: szétszórta a szívük szándékában a gőgösöket, letaszította trónjukról a hatalmasokat, az alázatosakat pedig fölemelte. Az éhezőket javakkal töltötte el, de a gazdagokat üres kézzel küldte el. Gondjába vette szolgáját, Izraelt, megemlékezve irgalmáról, amelyet atyáinknak, Ábrahámnak és utódainak örökre megígért.”
Ma reggel olvasva valahogy örömöt hozott a napomba. Mindig is az alázattal teli hálás örömöt mutatta nekem ez a rész. Telve van reménnyel, pedig mekkora mélységet hordoz. Főként, ha belegondolok abba a helyzetbe, amikor ezek a szavak elhangozhattak Máriától.
Igent mondani valamire, ami még csak nem is tűnik ésszerűnek. Ami talán megbotránkoztató is lehet mások számára. Ami mindent otthagyni kényszerít azért, hogy mindent neked adhasson (= önmagát). Ami azt szeretné, hogy örömben éljek. Még a viszontagságok közepette is….
Az élet sója 