A barátságról

Bejegyzés dátuma: szerző: saltoflife365
Nemrég elkezdtem olvasni egy könyvet, aminek az a címe, hogy “A pap és a nő“.
Első hallásra kicsit fura lehet a téma, de ha valaki figyelmesen olvassa a könyvet, alapvetően önmagunkról, emberi kapcsolatainkról, azok sebeiről és gyógyulásairól szól. Ami speciálisabbá teszi, az az, hogy a szerzők kifejezetten a papság voltába helyezik mindezeket. Aki szeretné, az a cím alatti linken utánanézhet, hogy mi is ez a könyv. Most inkább egy részt szeretnék kivenni belőle, ami nagyon megfogott. Íme:

“Lázár […] Nem gondoskodást vár, léte egészével szereti Jézust, anélkül, hogy bármit is fenntartana magának belőle, vagy állandó dörgölőzésével az agyára menne. […] A felebaráttal összehoz az élet, valahogy egymásba botlunk. Az igazi barát talán az az ember, akiért bármikor visszafordulsz, ha bajban van, vagy ha kér tőled. Vagy nem is kér, csak tudod. Imában vagy vele, nem kurjongatásban. A barátomért még az elveimről is lemondok! Jézus a két nő barátságáért feláldozta volna egyetlen férfi barátját? (Meredeken hangzik, ne botránkozz meg!) Érdekesen működik ez. A barátságban olyan erők léteznek, hogy nem magunkat áldozzuk fel a másikért, nehéz terhet is rá tudunk tenni barátunk vállára, nem azért, mert most már könnyebben és együtt visszük, hanem azért, mert beavatjuk saját életünkbe. A legmélyére, ahol a félelmeink erednek.

Beavatás. Alig ismerjük e szó eredeti jelentését. Még mindig azt hisszük, hogy e szóban valakire egy titkot bízunk. Mérhetetlenül több ez annál. Például belevisszük a bajba, felkészítjük az igazi harcra. Megsebezzük barátunkat, fiunkat, lányunkat, de nem bűnös indulatból, hanem azért, mert életünk része, akár az ujjunk. Ahogyan az Atya megsebzi a Fiút. A kicsi szeretet (ha van olyan) csak simogat, dédelget. A nagy szeretet nagyot sebez. Erre is szükségünk van. […] A jó barátok jó kovászok. Művészien tudnak egymástól távol élni és eredményesen dolgozni! Nem becsületből, udvariasságból jönnek, járnak össze, hanem útjaik a Gondviselésben keresztezik egymást. […] Úgy kapcsolódnak, hogy nem egymással fogalkoznak. és mégis nagyon hiányozhatnak egymásnak.” (Magyar Balázs)

Az elmúlt hetekben több síkon és több emberrel éltem meg azt, amit fentebb idéztem. Leginkább az ingázás, a távolságok – nem csak fizikai, hanem időbeli is – miatt. És ez azt hiszem, kegyelem. Kegyelem, mert vannak barátaim. Igazi barátaim.
A beavatásról Jézus és Cirenei Simon jutottak eszembe: Simon mindamellett, hogy könnyít kicsit Jézus terhén, ugyanakkor részesül is belőle: beavatást nyer. Krisztus életének egy szeletét kapja abban a néhány percben. Pedig Simon nem tartotta magát Jézus barátjának. Vagy mégis? Időközben azzá vált? Valahogy, valamiért egymásba botlottak.
Olykor csak ámulok, ha visszagondolok arra, hogy az életemhez tartozó emberekkel milyen utat jártunk be, honnan indultunk el, hol botlottunk egymásba, míg eljutottunk odaáig, ahol éppen tartunk….

Hozzászólás