Azt hiszem 1 éve néztem meg a “Lopott idő” című filmet. Nagyon megtetszett, méghozzá azért, mert jól leírja, hogy mi emberek hogyan állunk hozzá az időhöz. A szereplők karaktereiben lehet ezt leginkább megfigyelni. A filmben az ember genetikailag már úgy van kódolva, hogy 25 éves kora után nem öregszik tovább, életének órája viszont elindul és ketyeg…. Szoktuk olykor mondani, hogy az idő pénz. Hát itt most az lett: az idő a pénz, és ha valaki azt mondja, hogy pénzt vagy életet, akkor itt a “vagy” szó egyben egyenlőségjel is lehet. A 25. életév elérésekor mindenki 1 évet kap, amit aztán hol okosan, hogy rosszul kamatoztat, és vagy gyarapszik, időmilliomos lesz, vagy eltékozolja és meghal, vagy épphogy kijön az idejéből. Egyszerre kell megdolgozni az időért, ugyanakkor mivel ez a fizetőeszköz, arra is rá vannak utalva, hogy elköltsék, használják.
Mostanában néhányszor átfutott bennem a gondolat, hogy miért mondjuk olyan sokszor azt, hogy erre vagy arra már (nincs) időm? Mi az, ami (vagy aki) ezt eldönti? Minden áron szükségem van rá, vagy tudom szabadon kezelni? Ha nem én osztom be az időmet, vajon akkor is szabad maradhatok-e benne? Ha igen, hogyan?
A filmben volt jó pár mondat, aminek kettős értelme van, és amik azt hiszem valamilyen szinten választ adnak ezekre a kérdésekre. Krisztus kronosa és kairosa is valahol tetten érhető, és pont az embereken keresztül. Mert képmásai vagyunk.
” – Azt hiszem tudok szerezni (időt).”
” – Bunyóval? Azzal senki sem nyer.”
Az egyik véglet, mikor agyonütöm az időmet. Nem gondolok arra, hogy most éppenséggel jobb vagy hasznosabb dolgot is tehetnék. Olyasmit, ami épít, ami gazdagabbá tesz. Most pl. már elmehetnék aludni….ez valószínűleg hasznosabb lenne, de nem feltétlenül jobb 🙂
A másik irány, mikor megerőszakolom az időt. Mindenáron végezni akarok valamivel. A kulcsszó itt: az akarok. Én akarom megtenni, én akarom befejezni, én akarok végezni vele, és akarom telezsúfolni, hogy minden beleférjen. Pedig a kevesebb néha több.
A legideálisabb valahol a kettő között lenne. Szabadnak maradni az időben úgy, hogy egyszerre meglegyen a helye a tartalmasságnak, a hasznosságnak és a pihentetésnek, töltődésnek is. Ha jobban megfigyelem, mindkét végletben a saját akaratom dönt: valami mellett és valami ellen. Sokszor a kettő egyszerre történik: azzal, hogy valami mellett döntöttem, egyben azt is jelenti, hogy valami más ellen.
Isten szüntelenül van, Benne kezdődik és ér véget minden, nincs olyan időpont, mikor ne volna: “öröktől fogva van”, s “minden hozzá tér vissza.” Krisztus is akkor lett része az időnek, mikor megszületett, amikor olyan lett, mint mi. Az Ő hatalmát is megpróbálták megakadályozni erőszakkal, de nem sikerült. “Harmadnapra feltámadt” és megszerezte, legyőzte, a kezében tartja az időt.
“- Adok 30 percet, hogy megtudj ebédelni.”
Az időm olykor étel is lehet magam és más számára. Mivel az étel segít abban, hogy éljünk, ezért talán nem erős a párhuzam, ha azt mondom, hogy az idő élet is. Az életem is az időben telik, így a kettő az élet és az idő a földön átjárja egymást. Vannak azonban más síkok is, amik talán akkor érhetők leginkább tetten, mikor azt érezzük, hogy az idő megállt, megszűnt létezni, de az életünk mégis valahogy teljes. Ez az a teljesség vagy időtlenség érzés, amit tetten érhetek egy beszélgetésben, a fűben heverészve, nézve a csillagokat, felfedezni az élet legapróbb rezzenéseit, titkait. Persze, minderre rászánva, odaadva az időmet, ami életem ételévé, éltetőjévé válhat. Hiszen azzal, hogy az időmet adom, egyben én is jól lakom: adok 30 percet, hogy a másiknak legyen étele az életéhez.
Az Atya 33 évet adott nekünk Krisztusban, hogy mi is “megtudjunk ebédelni”, hogy “életünk legyen és bőségben legyen.”
” -Van egy perced?” (egy 10 éves kislány kérdezi)
” – Miért kunyerálsz? Egy egész éved van!”
” – De azt nem használhatom és tartozásaim vannak.”
” – Rengeteg időt elvett…”” – Úgy érti, rengeteg időt adott másoknak?”
Most ismét az alvás jutott eszembe… 😛 Azt hiszem fiatalabb korunkban használjuk ki és halmozunk fel tartozásokat leginkább az időnkben. Mert ilyenkor még lehet. Még nem ketyeg az óránk. Még nem kéri rajtunk számon senki. Ha jó emberekkel vagyok körülvéve és igyekszem tudatosabban használni, amim van, akkor azért ez valamennyire kompenzálható. Viszont ez is talán leginkább az én döntésemen múlik: mire/kire mondok igent. Persze az a bölcsesség és az alázat, ami ehhez szükséges, nem jön csak úgy….Kérni kell, napról napra.
” – Hány éves? Igazából?”” – 28.”” – Én 105… Egyszerűen belefáradtam. Fizikailag semmi bajom, de lellkileg nem bírom már.”” – Hát ez a baja? Túl régóta él? Ismert olyat, aki meghalt?”” – Egy halhatatlanságáért sokan meghalnak. Mit gondol miért emelnek egy napon árat a gettóban? Minél drágább az élet, annál többen halnak meg.”
Egy újabb példa arra, hogy ha itt a földön szeretnék halhatatlan lenni, a lelkem nem bírná. Hiszen oda kell visszatérjek, ahonnan elindultam. Hány és hány arcot lehet látni, akik testileg fiatalok, de lelkileg már megviseltek, kiégtek. Olyan halhatatlanságot tápláltak, ami valójában belőlük szívta ki az életet. Pedig az élet több, és van, Aki ezt képes megadni, de valószínűleg rossz helyen keresték…
” – Miért fut, ha ennyi ideje van?”” – Mert már megszokta.”
Vannak, amiket ha idővel megszokok, később már nehéz megválnom tőle. Ilyen az is, ha rosszul használom fel az időmet. Kell lennie a napomban valaminek, ami egy biztos pont, ami megtart. Ezek lehetnek egyszerű dolgok pl. az evés napi 3x, a rendszeres ima, az esti mozgás, időben elalvás, elég folyadékot inni, stb. Van, ami csak gyakorlás, rutin kérdése, és aztán megy magától. Érdekes, hogy ami megszokott rossz lehet az életemben, az nem egyszer ugyanúgy az ezt helyrebillentő jó begyakorlásával legyőzhető. “Te győzd le jóval a rosszat.”
” – 59 év (egy autóért)?
” – Plusz áfa. A szállítás ingyen van…odavisszük ahol kiállítja.”” – Micsoda? Ezt vezetni akarom!”
Hány olyan eszközöm van, amire gyűjtök, költök, aztán csak nézem és nem használom, ahogyan lehetne?! Ez ugyanúgy érvényes néhány vonásomra is: hagyom, hogy pl. használja az időm egy túlzott ragaszkodás valamihez /valakihez. Pedig lehet okosan élni az élettel úgy, hogy közben szabad maradok, hogy képes vagyok alakítani magamon, ha kell. Hogy képes vagyok vezetni, irányítani, használni, a helyén kezelni azt, ami lekötne. Hogy én kerekedjem felül azon, ami eluralhatna engem.
Azt hiszem, lyukasra beszélhetném a hasát azoknak, akik olvasnak, úgyhogy inkább már csak az idézeteket írom ide. Mindenki gondolkodhat rajtuk, befolyás nélkül 🙂
” – Tudom, hogy az idő nem boldogít. A szegények meghalnak, a gazdagok nem élnek.”
” – Mit csinál? Nem mehetünk be!”
” – Itt van a tenger a kertjében és nem tudja milyen. Ez a baj, nem?”
” – Én időrendész vagyok. Nem érdekel az igazság. Csak az óra ketyegését figyelem… Csak az időt, ami most rossz kezekbe került. Az időt lefoglaljuk… Gondoskodunk róla, hogy visszajusson. Elvileg rossz zónában van.”
” – Senki sem tehet arról, hogy hova születik.”
” – Miért adtál neki időt? Miért nem nulláztad le?”
” – Ők is napról napra élnek…“
” – Ha lenne egy csomó időd, tényleg elajándékoznád?”
” – Mindig egy napom volt, neked mennyi kell?”
” – Fordulj meg! Ne mozdulj!”
” – Kevés van nálam. Mindenemet odaadtam.”
Na jó, ehhez azért még hozzá kell szólnom, mert annyira szép. Pedig csak egy negyed másodperces, jelentéktelen mellékszereplős jelenetről van szó. A párbeszéd után ugyanis a fickó, aki lefogja a másikat, megsokszorozza annak idejét, hogy még adhasson majd belőle másoknak. Sokszor észre sem vesszük, de azzal, hogy valamit adunk magunkból, magunktól, az később megsokszorozódik. Pl. a szeretet…
” – Idevalósi, ugye?”” – Az régen volt. Sikerült lelépnem.”” – De mást nem hagy, ugye?”” – Vannak szabályok…Nem az enyém az óra. Nem tudom visszatekerni. Én csak mérem az időt. Rendben tartom.”
” – Mennyid van még?”
” – 1 nap. 1 nap nem kevés.”
….. hiszen egyszer élsz, de hogyan s meddig…?
Az élet sója 