Találtam egy verset, aminek egy része nagyon megfogott:
“Egy besurrant csaló tiszteletére nem állítok őrséget tíz igaznak! Kit tegnap itt gyöngeség bemocskolt, megtisztálkodva ma betérhet újból; ki kétélű késsel jött ide ma, köszönthet holnap tiszta öleléssel!” (G.G.)
Lehet vajon ennyire szeretni magát az embert, hogy ilyen nyitott maradjon valaki bárkire? Annyi minden kell ehhez…..legfőképp bölcsesség és bátorság erre a nyitottságra. Sokszor gondolkodtat el, hogy ha valaki erre képes, az vagy önmagát csapja be a naívsággal (sokszor úgy látom, hogy én is ezt teszem… :P), vagy tényleg képes ennyire tisztán szeretni, hogy a másikból a legjobbat hozza elő, “kiszereti belőle”…
És mennyi igazság van ebben a részletben: ha elkezdek bizalmatlanná válni egy valaki miatt, és azokat is ellenőrizni magamban, akikben eddig bíztam, megmérgezheti minden kapcsolatom.
Mivel én is gyenge vagyok, így a másikat is meg kell őriznem és erősítenem emberi méltóságában, hogy ő nem csak a gyengeségei által létezik. Mindez persze nem azt jelenti, hogy azt is el kell fogadnom, ami beszennyezte, hanem azt, hogy önmagát felszabadítva ezektől, betérhet újból.
Gyenge vagyok, hihetetlenül gyenge. De talán pont ez az, amiben egyben erőssé is tesz, hiszen Benne van az erőm, Tőle jön, Ő adja. És ha elfogadom, Általa képes lehetek:
befogadni, hogy engem is befogadjanak,
megtisztítani, hogy engem is megtisztíthassanak,
ölelni, hogy engem is ölelhessenek.
Egyszerre riaszt és vonzz is ez a szeretet. Szeretnék bátor lenni hozzá…
Az élet sója 