Nagy kísértés tud lenni, mikor azon kezd el gondolkodni az ember, hogy mit miért nem tett, vagy mi az, amit tenne, de már nem lehet. Azzal még nem is lenne gond, hogy ezeket felismerem. Sőt, ez azt jelenti, hogy látok egyfajta irányt, ami felé haladhatok. De ugyanakkor közben mégis visszavethet, mert ha nem jól állok ezekhez hozzá, az siránkozáshoz vezet és a mocsárba fulladáshoz. Persze, nem könnyű és nem is mindig fájdalommentes olyan dolgok felfedezése, amit most már tennék, vagy másképp tennék, mint tettem. De a múlttal már nem lehet mit kezdeni, vagy meg nem történtté tenni, bármennyire is szeretném vagy éppen nem szeretném. Mert nem tudhatom, hogy az, ahová most kerültem, mihez segít majd hozzá. Egyenlőre nagyon azt érzem, hogy fogalmam sincs, és hogy igazságtalan sokminden. De ez valóban így is lenne?
Olykor más az érzés és más a valóság. Talán ez dühít leginkább: tapasztaltam, hogy milyen amikor a kettő megtalálja egymást, aztán egyszer csak huss, elszaladtak egymástól. És most azt hiszem újra affelé kell haladnom, hogy a kettő újra kézenfogva járjon egymással. És ehhez egyedül vajmi kevés vagyok.
Milyen jó, hogy nem sokára Pünkösd lesz. A Lélek kiáradására emlékezve, ha hagyom – és nem csak Pünkösdkor, hanem nap mint nap… -, én is megérthetek másokat, dolgokat, mint ahogyan az apostolok a körülöttük lévő tömeget. Ők is féltek, de még mennyire, de talán mégis volt bennük valami megfoghatatlan várakozás egy bizonyosságra, amit maguk sem sejtettek, vagy gondoltak. Élt bennük a remény, hogy nem csak ennyi az egész, hisz Valaki mást is ígért. Kitartottak az imában és kitartottak egymás mellett is. Nem is tudom hirtelen most nekem melyik a nehezebb ezek közül?! De azt hiszem kezdem az emberekkel, ha nem akarok önzővé válni, és akkor találkozhatom az Úrral is egyszer, kétszer, százszor, ezerszer, mindig….
Az élet sója 