Nemrég láttam egy filmet ugyanezzel a címmel, mint a bejegyzés címe is: A szavak titkos élete. Ennek tartalmát tekintve az volt a lényege, hogy megmutassa, mekkora szabadságot képes adni az, ha valamiről már képesek vagyunk beszélni vagy megszólalni.
Néhány napja már foglalkoztat a gondolat, hogy vajon milyen hatása van a szavainknak? Vajon képes-e másként alakítani dolgokat?
Szokták mondani, hogy ideje van a szólásnak is. De vajon tisztában vagyunk-e azzal, hogy mikor?
Vannak szavak, melyeket ha kimondok, képesek újraéleszteni, új erőt adni. És vannak szavak, melyek képesek a porig alázni, földig rombolni. Vannak kimondott és el nem hangzó szavaink.
Nehéz megtalálnom az egyensúlyt, és csak egyenlőre tapogatózom ennek irányába, hogy amit kell, azt feltétlenül mondjam el, fejezzem ki másoknak. És törekszem arra, hogy csak azt mondjam, amit kell, ami a kapcsolat épülésére van, ami valódi önmagunkhoz vezethet.
És mi az, ami miatt mégis másként cselekszem, mint szeretnék? Mi tart vissza abban, hogy valamit mondjak, vagy ne mondjak?
Hmm….félelmek?!
Ez képes megbénítani s tönkre is tenni kapcsolatokat. Félelem attól, hogy a másik elfogadja-e azt, amim van, ami vagyok. Félelem attól, hogy én el tudom-e fogadni a másikat olyannak, amilyen. Félelem attól, hogy a másik képes-e befogadni azt, amit kap. Félelem a méltatlanságtól. Félelem az elutasítástól. Csupa-csupa félelem. Pedig kockázat nélkül nem megy. A szeretet mindig sebezhetővé tesz, akár adom, akár kapom, bárhogy küzdök is ellene. A kérdés, hogy merem-e ezt vállalni? Merek-e sebezhető lenni, vagy sebezhetővé válni a másik számára, ezáltal is erősítve az elfogadást, a bizalmat? Mennyit ér nekem a másik? Mennyir érek én önmagam számára?
De csak hogy mennyi mindent képes vagy nem képes kifejezni a szó, álljon itt egy részlet(t):
Az egyik fél fél,
a másik nem egész,
így az egész is fél,
és a feleknek nehéz.
Boldog hogy fél,
így félig már egész,
de rettegve fél,
mert ez egészen kevés.
Az élet sója 