“Nem jó ötlet valamit utálni! Ha valamit utálsz, láthatatlanul is összekapcsolódsz vele – így együtt fogtok menetelni. (…) Az elfogadás nem jelent “feladást” – csak azt, hogy megértjük, hogy mi történik.”
(Andrew Matthews)
Már egy korábbi alkalommal (és azóta is) foglalkoztat az, hogy mit jelent igazán és valóságosan elfogadni valamit, valaki?
Azt jelentené, hogy feladom az elképzeléseim, a vágyaim, önmagam? Hogy alárendelem magam valaminek/valakinek? Vagy inkább azt, hogy tudomásul veszem azt,amivel/akivel szembesülök? Hogy az adott személyt fogadom el az erényeivel és a hibáival együtt? És ezt hogyan kell? Mindenestől? Jóváhagyni azt, ami rossz, vagy annak csak a puszta létét vegyem tudomásul?
Mindig úgy álltam hozzá azokhoz a kérdésekhez, amikben egyszerre volt benne a fejlődés, a lehetőség, de a torzulás is, hogy “A bűnöst szeresd, bárhogy is legyen! A bűnt ne!”
Ez azonban nagyon nehéz feladat olykor. Főleg ha azt az, aki felé ez a szeretet irányul, nem tudja megérteni, vagy befogadni. És ekkor pedig újabb kérdések merülnek fel: vajon én nem tudom őt helyesen vagy jól szeretni? Vagy az ő tekintetét és szívét homályosítják el dolgok és ezt a falat kell segítenem lebontani? Ha így van, mennyiben feladatom ez nekem?
Bármi is legyen a helyzet állása, Isten nélkül nem fog menni egyik sem. mert amikor az én erőm már elfogyott, én már nem vagyok elég, ott az Ő erejére van szükség.
Imára fel! 🙂
“Az én dolgom nem az, hogy rágódjak időn vagy veszteségen, hanem az, hogy fogadjak el minden napot, menjek előre és higgyek abban, hogy itt valami sokkal nagyobb dolog működik, amely valaminek megvan a maga idő- és egyensúlyérzéke.” (Michael J. Fox)
Az élet sója 