A magassarkú cipő után a következő lehetőség az alázat és az elfogadás gyakorlására: a betegség. Azt hiszem mindenki átélte már többször is életében azt az időszakot, mikor közvetlen legjobb barátai a szirupok, a tea és a kispárna volt. Ismét meg kellett állapítanom, nem vagyok jó beteg. Viszont az is igaz, hogy ez volt az első alkalom, amikor valóban hagytam magam levenni a lábamról és talán jobb beteg lett belőlem….
Mikor gyengének érzem magam, akkor leginkább a tehetetlenség és a kiszolgáltatottság az, ami megvisel.
Elő is törtek a régi emlékek, amikor mások ott voltak mellettem ilyen helyzetekben. Anno talán még élveztem is, hogy nem kell tennem semmit, csak feküdnöm az ágyban, olvasni, filmet vagy mesét nézni, enni ha éhes lettem, meginni a már előre elkészített teát, aludni, stb. A legnagyobb kényelmetlenséget a gyógyszer bevétele jelentette. Akkor még nem jelentek meg lelki szemeim előtt azok a teendők, amiket meg kellene csinálni, és nem egyet határidőre. Ennyire képes megváltozni az ember hozzáállása a dolgokhoz? Talán már én is “öregszem”?
Egészségügyi sétaként lementem a hozzám kb. 2 perce lévő kisboltba, és ott meghallottam egy dalt a rádióban, amit még rég olyan sokat hallgattam. Ez is hozta elő a régi emlékeket: D-al sokat hallgattuk ezt, és az összes Ákos által felénekelt dalok magyar változatát a rajzfilmnek mikor kicsik voltunk. Mennyi közös élményt éltünk már át 8 év alatt, milyen sokat beszélgettünk, vonatoztunk együtt, és most milyen messzire kerültünk egymástól. Persze, mindketten járjuk a magunk útját, és így van jól. Viszont érdekes, hogy életek hogyan kapcsolódnak össze, aztán válnak szét, majd találkoznak ismét.
You’ll be in my heart:
Az élet sója 