Az élet sója

Ma elgondolkodtam rajta – talán életemben először, – hogy Advent nekem mit is jelent. Illetve inkább azon, hogy mire is jó ez az egész készülősdi, várakozósdi?

Végigfutott az agyamon, hogy minek ez az egész készülősdi. Hiszen nem eszerint kellene élnünk, ahogyan arra az advent vagy akár nagyböjt alatt készülni szoktunk karácsonyra vagy húsvétra? Nem ez kellene legyen a midnennapjaink mozgatója: Isten felé, Istenben, Isten által élni? Elsőre a válasz is adott lehetne: de igen.

Csakhogy ezzel a válasszal kihagynék egy “aprócska” momentumot az egészből: az embert.

Mindannyian a boldogságra vagyunk hivatva: eljutni oda, ami teljessé tehet, ami beteljesíti az életünket. De ahogyan írtam is, eljutni kell ehhez a valamihez, vagyis inkább Valakihez. Személy kell legyen, hiszen a tárgyak csak ideig-óráig képesek kielégíteni vágyainkat. Lehatároltak. A személy viszont végtelen.

Eljutni kell hozzá: azaz folyamatosan úton lenni térben és időben is. Márpedig egy út rengeteg dologgal jár együtt: öröm, bánat, haladás, visszaesés, napsütés, por, szellő, vihar, eső, bőség, pusztaság és még lehetne sorolni. Mindez az út része, legyen szó bármilyen útról. És mint ilyenhez, szükségünk van arra, hogy újra és újra tudatosítsuk magunkban, hová is tartunk, hogyan szeretnénk megérkezni, mit viszünk magunkkal. Ahogyan az elinduláshoz, az úton levéshez, úgy a megérkezéshez is idő és elszántság kell, méghozzá szabad elhatározásból. Ezt az elhatározást pedig újból és újból ki kell mondani, ha kell, megtámogatni.

És talán el is jutottam ahhoz a válaszhoz, hogy akkor miért is jó az, ha “évente két alkalommal” – primitíven kifejezve – megpróbáljunk “jók lenni”?

Magunkért. Hogy mind jobban megismerjük önmagunkat, felfedezzük, elfogadjuk és szeressük azt, amik vagyunk. Hogy egy filmből is idézzek: “Ahhoz, hogy irányítani tudd a farkast, el kell fogadnod, hogy benned van.”

Istenért. Azt, aminek Isten gondolt, csakis Vele láthatjuk meg és az ő kegyelmével hasonulhatunk hozzá. Életet kaptunk tőle, amiben – legyen az bármiylen sors is – mindig benne van a lehetőség egy jobb felé. Ha külső körülmények ezt megakadályozzák, a belső még mindig felé tarthat. Boldogságunk felé. Afelé, aki be akarja tölteni bennünk az űrt, amire más már nem képes. Ő az úton is velünk van, megmutatja magát, érezhetővé és jelenvalóvá teszi magát, hogy lássuk, segít minket abban, hogy elérhessük a végső Célt, ahol már nem megmutatja magát és megérint minket, hanem velünk marad. És mi Vele maradunk.

Azokért, akik körülvesznek. Meghívottak vagyunk a közösségre is: egységben lenni önmagunkkal, egységben lenni Vele, és egységben lenni egymással. Megismerni, megérteni, elfogadni, kibontakoztatni egymást. Erősíteni, előhozni a másikból mindazt, ami saját boldogságához, szabadságához, a teljességéhez viheti közelebb.

És nem csak mi vagyunk úton Felé, hanem Ő is úton van felénk. Elénk, közénk, velünk és értünk jön.

Hogy miért is?