Az élet sója

Ma egy nagyon fura élményben volt részem. Nemrég elkezdtem olvasni egy könyvet: Hotel az édes és a keserű út sarkán.

“Jamie Ford nagyszerű regénye, Hotel az Édes és Keserű út sarkán első oldalain Henry Lee az egykor a japán negyed kapujának számító Panama Szálló előtt összeverődött tömegbe botlik Seattle-ben. A szálloda évtizedek óta be volt deszkázva, most azonban új tulajdonosa hihetetlen felfedezést tett: olyan japán családok hátrahagyott holmijára bukkant, akiket a II. világháború alatt összetereltek, és internálótáborba zártak. Az új tulajdonos egy japán napernyőt nyit ki Henry szeme láttára.
Ez az egyszerű látvány az 1940-es évekbe röpíti vissza a férfit, amikor az élete tele volt zűrzavarral és izgalommal, és az apjára emlékezteti, akit teljesen lekötött a Kínában folyó háború és az a cél, hogy a fia amerikaiként nőjön föl. Miközben az előkelő Rainier általános iskolában kap „össztöndíjjat”, ahol a fehér srácok semmibe veszik, Henry megismerkedik Keiko Okabéval, egy kis amerikai japán diáklánnyal. Az elsötétítések, a kijárási tilalom és az FBI rajtaütéseinek káosza közepette Henry és Keiko között szoros barátság – és ártatlan szerelem alakul ki, amely legyőzi óvilágbeli őseik régi keletű előítéleteit. Miután Keikót és családját evakuálás címén begyűjtik és internálótáborba zárják, a lánynak és Henrynek csak az a remény marad, hogy egyszer majd véget ér a háború, és egymásnak tett ígéretüket valóra válthatják.
Negyven év múlva Henry Lee, aki bizonyos benne, hogy a napernyő Keikóé volt, átkutatja a szálló sötét, poros alagsorát az Okabe család holmija és egy rég elveszett tárgy után, amelynek értékét fel sem tudja mérni. A megözvegyült Henry még mindig keresi a hangját, a szavakat, amelyek megmagyarázhatják nacionalista apja tetteit, a szavakat, amelyek áthidalhatják a szakadékot önmaga és modern felfogású amerikai kínai fia között, a szavakat, amelyek segíthetnek abban, hogy szembesüljön sok évvel korábbi döntéseivel.
Az amerikai történelem egyik legellentmondásosabb és legváltozékonyabb időszakában játszódó regény az elkötelezettség és a szűnni nem akaró remény különleges története. Henry és Keiko személyében Jamie Ford felejthetetlen párt alkotott, akik a megbocsátás és az emberi szív erejére tanítják az olvasót.”

Henry és Keiko egyik találkozása egy bárnál történt, ahová, mivel még csak 12 évesek voltak, hivatalos úton nem juthattak be, csak a konyhabejárón keresztül. Itt játszott jazzt Henry barátja Sheldon, Oscar Holden zenekarában. Az egyik bárban lévő vendég megkérte Henryt és Keikot, hogy hozzanak neki a patikából tiszta szeszt. Akkoriban bizonyos szeszes italok fogyasztása is tiltólistán volt  Amerikában, így az emberek elkészítették maguk. A szeszért cserébe beengedték őket az esti jazz-koncertre. Oscar a két “csempész” tiszteletére írt egy dalt, amit meg is örökítettek bakeliten, de csak kis számban lehetett megkapni. A dalt Oscar Holden akkor improvizálta Henrynek és Keikonak és a címe: The Alley Cat song.

Kíváncsiságból rákerestem Oscar Holden nevére és arra a bizonyos dalra, amit Henryéknek írt. Valóban létezett Oscar Holden és Sheldon Thomas. Valóban létezik a felvétel is. 

Elkezdtem hallgatni a zenét, és közben képzeletben kezdtek megelevenedni a könyv sorai, most már zenével párosítva. Úgy bele tudtam élni magam  – hallva immáron a dalt is, amit akkor és ott hallgattak – hogy szinte már előttem peregtek le az események, ahogyan annak idején történt (vagy a regény szerint történhetett)
Minden hangulatával, illatával, érzéseivel … és most már dallamával is.