Mostanában sokat foglalkoztat ennek a mondatnak a tartalma. Sok emberen vettem észre (köztük magamon is természetesen), hogy e kettő nagyon szorosan összefügg, és igenis törekednünk kell a kettő egyensúlyára. Kerülni a szélsőségeket: a túlzott függést másoktól, és a túlzott önbizalmat. Az ember képes ugyan egyedül megélni, de alapvetően társas lénnyé lett teremtve, így kódolva van benne a másik utáni vágy, a másikra való ráhagyatottság.
Én úgy tudnám másként leírni e törvényt, hogy az életem ajándék, és minden, amilyennek létezem. Ha ezt felismerem, elfogadom, és valóban egy csodaként, egy ajándékként tekintek magamra, akkor a másikat is képes leszek úgy szeretni, mint akit ajándékként kaptam, aki ugyanolyan mértékben értékes, mint én. Se több, se kevesebb. Nyilván ez nem azt jelenti, hogy úgy teszek, mintha nem lennének hibái. De én is ember lévén, hasonlóképp rendelkezem hibákkal, gyengeségekkel, amiket pedig másoknak “kell” elviselniük. Tisztában lenni tehát hibáinkkal és erényeinkkel egyaránt, és erényeinket a hibáink mérsékletének szolgálatába állítani, ez nagy feladat.
Természetesen ehhez szükséges a mások visszajelzése és megerősítése (vagy adott esetben kijózanítása). hogy amit teszek, gondolok, ahogyan élek, az a saját és a másik életét gazdagítja-e, közelebb visz-e az üdvösséghez.
Nem egyszerű feladat önmagunk és mások szeretetét összehangolni egymással, de feltétlenül szükséges ahhoz, hogy valóban szeretni tudjak. Szükséges ahhoz, hogy ne váljak önzővé, de ne is váljak mások marionettbábujává, hogy szabad lehessek.
Nehéz küldetés, de megvalósítható és élhető!
Az élet sója 