Egyszer anno, amikor távolsági busszal utaztam, az út alatt végig csak az embereket figyeltem. Tipikusan vidéki emberek voltak, de a szó jó értelmében. Volt idős bácsi; nagy cigány család, majdhogynem 20 fő a pár hónapos pujáikkal együtt; közintézményben dolgozó asszonyok, nagymama a két unokájával, és még sorolhatnám. A legérdekesebb számomra az volt, ahogyan a cigány anyák fordultak a gyerekekhez. Nagy szeretettel gondozták őket, de olyan dolgokkal halmozták el mindegyiket, amiket egy ennyi idős kisgyereknek az orvos szimplán megtiltana (pl. 2 hónapos babának nem adna joghurtot, 1,5 éves kisgyerekkel nem itatna kólát csak azért, mert azt szereti és jóízzel fogyasztja, stb.).
Szembetűnő volt egyfajta kettősség: úgy szeretem a másikat, ha megadom neki, amire vágyik, amit kér – tekintet nélkül arra, hogy az valóban a javára van-e vagy sem.
Vajon hol lehet ennek a gondolkodásmódnak az eredete? Alapvetően az érzelmek szintje sokkal fokozottabb, mint a gondolkodásé. Ez viszont nem azt jelenti, hogy ne lennének képesek tudatosabb létre. De annyira erősek az érzelmek által indított cselekedetek, hogy a megfontoltságnak már szinte csak egy kis sarok marad. Ez a sarok persze a tettek után kezd el villogni, amikor esetleg baj történik.
Mégis, volt valami, ami kissé irigylésre méltóan hatott abban, ahogyan ennek a cigány családnak a tagjai kapcsolatot tartottak egymással. Talán a közvetlenség és az érzések őszinte kifejezése az, ami a “hagyományos” családokból már-már kezd elveszni. De meglehet, hogy csak a saját tapasztalataim mondatják ezt velem. Nem tudom.
Mindenesetre nem sokkhatásként, hanem egyfajta benső élményként szálltam le hazaérve a buszról:
hogy Isten őket is ugyanúgy szereti, mint bármelyikünket.
Az élet sója 